2012. február 17., péntek

Az örök tél előtt

Vacogtató hidegben ültünk nála, látszott a leheletünk. Kabátban főzte magának a teát, nekem a kávét,  arca fehérsége kivilágított a valóságból. Ő egyfolytában az én életem jövőbeli dolgairól rendelkezett. Végrendelkezett. Hogy jól gondoljam meg, mit érdemes és mit nem. Hogy mire szánjak  a lehető legkevesebbet az időmből és mire tékozoljam, pazaroljam gondolkodás nélkül. Magamban alig figyeltem rá: majd tudom én, gondoltam, mit okoskodik itt, miféle fölényérzet munkál benne! Mit képzel magáról, az én életem ... és így tovább, az egészséges gőgjével és magabiztosságával. A   konyhaablakán túl a tél kietlensége, az akkor minden szépség híján, halott-színekbe burkolt világ viselte bölcs közönnyel a lelassult idő vánszorgását. Biztonság, mondta, az jó, de az már a halál fészke. Mozdulatlanság, vég, tettem hozzá önkéntelenül. A boldogság a másik oldalon van, mondta erre ő. Hol, kérdeztem volna legközelebb, de már csak a gondolataimon keresztül válaszolt.