2017. március 9., csütörtök

A jóság álarcában

Régi ismerős kérdez, hogy vagyunk erre. Mondom, köszönöm jól. Mert hiszen sokkal rosszabb is lehetne. Sorra vesszük a közös múltunk elhalványult emlékeit, az embereket, akikkel időközben megkevesbedtünk. Jó ember volt, mondjuk az egyikre, jó volt, mondjuk végül mindre, mert holtukban így illő. Aztán a jó ember fogalmát boncolgatjuk. A báránybőrbe bújt farkas hasonlatig jutva két jól különváló csoportot határozunk meg. Mert hideglelés fog el a magát jó embernek tartó, álcás embertől. Aki ebben a maszkban rontja a levegőt. Jó emberséget hirdet magáról, miközben ez a jóság pusztán a gyávaságának következménye, mert soha sem mer rossz lenni. Nem, nem is rossz, hanem csak egyenes. Számításból, érdekből, haszonból simul, esetleg csak egyszerűen fél egyenes embernek lenni. Az úgynevezett jó ember évtizedekig képes a jóság álarcát hordani, mire kiderül, hogy csak érdekből jó. Eltűrjük csak, mert a szeretetért így hiába koldul.Pedig akár szeretnénk is, ha nem volna örökké olyan megveszekedetten jó, volna inkább egyszerűen az, aki. Ember, néha ilyen, néha olyan. Néha rossz is lehetne, ej, de szeretnénk érte. Már csak ilyenek vagyunk, no. 

2017. január 30., hétfő

Amott megy el, és csak nézed

Nagyjából havonta kérdez rá, hogy meddig jutottam a könyvvel? A válasz is nagyjából mindig ugyanaz: a történet írja magát, lassan. A lassan a hangsúlyos. Aztán meg az, hogy itt én, aki írja, én számítok a legkevésbé. Mert miért sietni? A vaskosra tervezettet mára jócskán lesoványítottam. Legnagyobb erénynek a tömörséget tartom. Nem kell időt rabolni, meg hogy üssön, ahhoz jobb a kevés szó, mint a bő lé. Szóval, alakul. Jenő vasárnaponként mélyen a sebébe túr, hogy igazán fájjon, mert másként nem megy az emlékezés. Irma ugyanakkor fagyos gallyakat szedeget estére, de a meleghez az mindig kevés. Vizet forrósít, műanyag palackokat tölt, kettesével rakja lábhoz. Hajnalra persze mind langyosra hűl, négy órakor vacogva ébred, és milyen jó, hogy így van. Hogy felébredt. Minden rokona hajnalban halt meg, olyankor dermed bele a lélek abba a másik világba. Így vagyunk. Átfedi egymást írás és valóság. Sietni vele? Hová, miért? 

2017. január 3., kedd

Fát erdő nélkül

Olvasom, hogy a ma embere képtelen a csendre és fél egyedül lenni, vagyis mindez az én értelmezésemben: nem mer a maga mélysége fölé hajolni. Mitől fél? Attól-e, amit ott talál, vagy pedig inkább a feneketlen üresség riasztja? Utóbbit tudattalanul érzi, elfedni igyekszik, betakarózva a csorda melegével, mesterséges zajjal emelve falat maga és a szembenézés esélye közé. Ébredés után azonnal a távirányítón matat, még meg sem fő a kávé, még föl sem ébredt teljesen, máris kívül kerül önmagán, az éjszakai álomból egyenest a rideg külvilág forgatagába veti magát. Gondolkodásra így semmi szüksége, készen tálalva a napi csámcsogni való. És estig tart hírek, reklámok, szenzációk, rémhírek formájában. Befolyik az álomba is, mert a tévé automatikus kikapcsolásra állítva, a vélt elalvásidőn túlra időzítve. Nehogy gondolkodni kelljen. ... és így lassan már nem is lesz mivel. Csakhogy ez általánosítás, egyénekre bontva már jóval árnyaltabb a kép. Az általánosításokat ismételgető szónoklat célja pontosan az, hogy az adott általánosítás tartalma felé lökje a gondolkodási képességét vesztett embert. Mit lehet tenni, ilyen az élet és azt hiszi, hogy csatornát vált, amikor megnyom egy másik gombot. Pedig nem is.

2017. január 1., vasárnap

Vidámkodás motyogós tevékenység idejére

Értem én a petárdázókat (fenéket értem, soha nem is fogom, csendpárti lévén örök életemben), csak mostanában itt valami nagyon nincsen rendben. Ugyanis az egész ünnepi éjszaka ideje alatt egy szál nevetést sem hallottam a durrogások közben! Utóbb kinéztem, gyanúsnak tűnt ez. Aztán még többször kinéztem az ablakon, ha hangos, kutyafül-nyomorító emberek jöttek. Nem emberek, és éppen ez a furcsa: csak egy-egy magányos petárdadobáló ment el az ablakok alatt. Szilveszterkor, újév éjszakáján! Egyedül. Ment és dobált. Csend előtte, csend utána. Hm. Hm. Hajnalban, aludni képtelenül, hímeztem egy macskát kékkel, és egy kék rózsát aranyszín levelekkel. Közben meghallgattam néhány Tömörkény-elbeszélést. Vidámat is. Vidámakat, amik mélyén csendesen húzódó, végtelen szomorúság is lapul. Mint az igazán elszabaduló nevetés alján, hogy múltával sírni kezd az ember. Maga sem érti, hogy miért, csak nagyon. Ajánlom, nem hosszú:


2016. december 30., péntek

Tekintettel az új évre :)

Az önként vállalt csend ideje elmúlt. Túl szép az élet ahhoz, hogy már élve a halotti maszkot próbálgassuk. Csak lazán, mondogatja a lányom. Az egyik. Nos, ehhez tartva magamat egy vállrándítással elintézem ezt az évet - ha elmúlt, hát elmúlt. Majd jön egy jobb. És ez sem volt rossz. Hálám érte. Akkor holnap. Boldogot, nagyon.

2014. január 8., szerda

Cikkajánló - Sophie Fonatel, cölibátusról írt könyvével kapcsolatban


(A cikk ide kattintva található)



„Hiszem, hogy néha el kell menni a sivatagba, és egyedül kell lenni. Néha a lélek és a test erre vágyik. Pihenésre. Cselekvés helyett álmokra. És higgyék el, amikor a test tényleg vágyik egy másik ember érintésére, tökéletesen tudja, hogyan viselkedjen. Belenézel a másik szemébe, és a természet átveszi az irányítást. Nem számítanak a társadalmi normák, hogy hány éves vagy, és hogy vannak-e ráncaid” – írja. Az ő esetében 12 év után jött el ez a férfi: „nem hosszú, de fontos kapcsolat volt” - jegyzi meg.

Szexmentes élete során Fonatel azt találta, hogy sokan szégyellik, ha nincs partnerük, és egyedül térnek nyugovóra, míg mások annak ellenére érzik egyedül magukat, hogy valaki ott fekszik mellettük. Hogy a könyv által felvetett probléma valós, jól jelzi, hogy Franciaországban a megjelenést követő héten 150 ezer példányt adtak el belőle."

2014. január 1., szerda

Példakép utáni vágy

A Sors ismétli önmagát, és a napjárás, vagy az ünnep miatt fölfokozott idegállapot teszi, hogy hirtelen látjuk azt a valakit, aki addig is az orrunk előtt járt, akinek akár még köszöntünk is, és akivel esetleg közönyös beszélgetést folytattunk valamikor. 

Tavaly karácsonykor toppant az életembe egy addig csak szélről látszó, szélen játszó majdnem idegen, és az idén az új év reggele hozott egy másik, jellegében hasonló kapcsolatot. Vagyunk, elvagyunk egymás közelében, aztán ijedten eszmélve vesszük észre, hogy az a másik valahol hozzánk kapcsolódik, eleinte még láthatatlan ponton, de az is lehet, később sem derül ki róla, hogy miért, mi végre lett hirtelen olyan nagyon fontos, mint az adott pillanatban. 

Imádom a január elsejei hajnalt, azt a pillanatát, amikor az utolsó petárdás is kifulladva esik be az ágyba, és amikor hirtelen úgy elcsendesedik a világ, hogy a semmit is hallani. Ilyenkor igazi és kristálytiszta a magány, ilyenkor látszanak annak a dolgok, amik. Ma is ilyen reggelem volt, ekkora csöndet csak az első januári hajnal hoz. ...és akkor, pont úgy, mint amikor az ember nyakába hirtelen szakadó szerelem kényszere teszi, úgy éreztem, jelentkeznem kell egy számomra tulajdonképpen ismeretlen embernek, aki viszont a közösségünkben nagyon is meghatározó. Itt újabban kizárólag politikusra gondolhat az avatatlan, vagy netán holmi celebre... Nem, ő semmi hasonló. Majdnem azt írtam, hogy csak egy tanár. De nem "csak", hanem "a" Tanárnő.

Milyen szép lenne a világ, ha sokan, nagyon sokan vennék magukra, és ha sokan, nagyon sokan ismernének rá a maguk környezetében arra a valakire, akire ráillik ez a szó! 

És itt eltérek az eredeti iránytól, hogy föltegyem a kérdést: van-e még olyan olvasóm, aki abban nőt föl, hogy szükség van példaképre, hogy az egészséges fejlődéshez kell a húzóerőt képviselő tekintély? Tapasztalatom, hogy a fiatalabbak már a szót sem ismerik, hogy eszménykép, vagy példakép. Vagy ha mégis, azt esetleg sportoló, vagy pillanatokra felkapott személy testesíti meg. Nem jó ez így. 

2013. december 27., péntek

Amit egyszer a túlpartra átviszel

Szeretem a verseket, a legváratlanabb pillanatban hoznak a legképtelenebb hangulatba. Már-már visszatérítenek az íráshoz, pedig a fogadalom még nem járt le (a blogbejegyzés nem számít szószegésnek). Rendezgetem a begyűjtött életdarabkákat, olvasom mások vallomásait, formálom át megírhatóra, ami nem csak azt jelenti, hogy a személyeket rejtő állapotba hozom, annál azért sokkal többről van szó. Olvasom ezeket a "nyers" anyagokat, nagyjából egy évtized hozadékát. ... és akkor egy vers eszembe juttatja az egyik történet szereplőit, akik itt élnek a közelemben, és akik egymástól teljesen függetlenül mondták el nekem közös és titkos dolgaikat. Egybehangzik az egy forrású, de két külön ember szájából származó mese, és a különbség csak annyi, amennyit változtat a dolgokon az, hogy az egyiket férfi mesélte, a másikat nő. A vers juttatta eszembe, hogy vajon mire, merre változott a sorsuk, mit tett velük az idő múlása, a mindig változó folyó mélye vajon összekapcsolja-e még őket? Vagy pedig vége? Azt inkább ne tudjam meg, önzésből, mert nem illene a leírni szándékozott változathoz, akkor már nem lenne jó a történet. Eljutottak-e arra a pontra, hogy már egymás számára nincs mit mondaniuk, amikor már nem remeg a száj, amikor már nem ver gyorsabban a szívük? Olvasom a verset, és rájuk gondolok. Lehet, már csak bennem él a történetük, lehet, már csak én mosolygok visszamenőleg, és lehet, már nem is, nincs is titok - nem azért mert kiderült és vége, hanem csak egyszerűen azért, mert észrevétlen elmúlt a szerelem. Elsorvadt a túlsó parton. És a gondolatokat elindító vers lelőhelye: 





2013. december 21., szombat

Már nem számít - árnylények

Nem, nem vagyok képes másmilyen lenni, és tudod, az a vicces - már nem is akarok megváltozni. Hasonlítani sem másokhoz, azokhoz, akikről te azt hiszed, hogy ők a tökéletesek. Menj, keresd akkor az ő társaságukat! Én csak ez vagyok, bár törölni kellene a "csak"-ot, mert nem is gondolom komolyan, hogy én "csak" ilyen lennék. Ennyi vagyok, magamhoz képest éppen elég sok. Honnét indultam, ahhoz képest. És ezt te ne becsüld le, mert megsértesz vele, lerombolod a sikerélményeimet. Igen. Hagyjuk inkább. Nekem úgy sem sikerül az idei bejgli, rágós marad a pulykasült, csomós - mint mindig - a paradicsommártás. Az sem biztos, hogy belefér az időbe a hajmosás, és hagymaszagot idézne az arcodhoz érő hajtincs. Nem számít. Ha más kell, azt másnál keresd. Vigyél el mindent, amit eddig nálam hagytál, ne kelljen minduntalan visszajárnod az elfelejtett dolgaidért. Nekem úgy sincs semmim nálad, soha nem is volt. A végtelenségig nem menekülhet senki, te sem, én sem. Most még saját magunk elől futunk. De látod, ismét ünnep közeleg, és nem lesz minden szembejövő idegen, akivel összetalálkozunk. Vajon fölismerjük-e majd egymást?    

2012. február 17., péntek

Az örök tél előtt

Vacogtató hidegben ültünk nála, látszott a leheletünk. Kabátban főzte magának a teát, nekem a kávét,  arca fehérsége kivilágított a valóságból. Ő egyfolytában az én életem jövőbeli dolgairól rendelkezett. Végrendelkezett. Hogy jól gondoljam meg, mit érdemes és mit nem. Hogy mire szánjak  a lehető legkevesebbet az időmből és mire tékozoljam, pazaroljam gondolkodás nélkül. Magamban alig figyeltem rá: majd tudom én, gondoltam, mit okoskodik itt, miféle fölényérzet munkál benne! Mit képzel magáról, az én életem ... és így tovább, az egészséges gőgjével és magabiztosságával. A   konyhaablakán túl a tél kietlensége, az akkor minden szépség híján, halott-színekbe burkolt világ viselte bölcs közönnyel a lelassult idő vánszorgását. Biztonság, mondta, az jó, de az már a halál fészke. Mozdulatlanság, vég, tettem hozzá önkéntelenül. A boldogság a másik oldalon van, mondta erre ő. Hol, kérdeztem volna legközelebb, de már csak a gondolataimon keresztül válaszolt.