2017. január 30., hétfő

Amott megy el, és csak nézed

Nagyjából havonta kérdez rá, hogy meddig jutottam a könyvvel? A válasz is nagyjából mindig ugyanaz: a történet írja magát, lassan. A lassan a hangsúlyos. Aztán meg az, hogy itt én, aki írja, én számítok a legkevésbé. Mert miért sietni? A vaskosra tervezettet mára jócskán lesoványítottam. Legnagyobb erénynek a tömörséget tartom. Nem kell időt rabolni, meg hogy üssön, ahhoz jobb a kevés szó, mint a bő lé. Szóval, alakul. Jenő vasárnaponként mélyen a sebébe túr, hogy igazán fájjon, mert másként nem megy az emlékezés. Irma ugyanakkor fagyos gallyakat szedeget estére, de a meleghez az mindig kevés. Vizet forrósít, műanyag palackokat tölt, kettesével rakja lábhoz. Hajnalra persze mind langyosra hűl, négy órakor vacogva ébred, és milyen jó, hogy így van. Hogy felébredt. Minden rokona hajnalban halt meg, olyankor dermed bele a lélek abba a másik világba. Így vagyunk. Átfedi egymást írás és valóság. Sietni vele? Hová, miért? 

Nincsenek megjegyzések: