2017. március 9., csütörtök

A jóság álarcában

Régi ismerős kérdez, hogy vagyunk erre. Mondom, köszönöm jól. Mert hiszen sokkal rosszabb is lehetne. Sorra vesszük a közös múltunk elhalványult emlékeit, az embereket, akikkel időközben megkevesbedtünk. Jó ember volt, mondjuk az egyikre, jó volt, mondjuk végül mindre, mert holtukban így illő. Aztán a jó ember fogalmát boncolgatjuk. A báránybőrbe bújt farkas hasonlatig jutva két jól különváló csoportot határozunk meg. Mert hideglelés fog el a magát jó embernek tartó, álcás embertől. Aki ebben a maszkban rontja a levegőt. Jó emberséget hirdet magáról, miközben ez a jóság pusztán a gyávaságának következménye, mert soha sem mer rossz lenni. Nem, nem is rossz, hanem csak egyenes. Számításból, érdekből, haszonból simul, esetleg csak egyszerűen fél egyenes embernek lenni. Az úgynevezett jó ember évtizedekig képes a jóság álarcát hordani, mire kiderül, hogy csak érdekből jó. Eltűrjük csak, mert a szeretetért így hiába koldul.Pedig akár szeretnénk is, ha nem volna örökké olyan megveszekedetten jó, volna inkább egyszerűen az, aki. Ember, néha ilyen, néha olyan. Néha rossz is lehetne, ej, de szeretnénk érte. Már csak ilyenek vagyunk, no. 

2017. január 30., hétfő

Amott megy el, és csak nézed

Nagyjából havonta kérdez rá, hogy meddig jutottam a könyvvel? A válasz is nagyjából mindig ugyanaz: a történet írja magát, lassan. A lassan a hangsúlyos. Aztán meg az, hogy itt én, aki írja, én számítok a legkevésbé. Mert miért sietni? A vaskosra tervezettet mára jócskán lesoványítottam. Legnagyobb erénynek a tömörséget tartom. Nem kell időt rabolni, meg hogy üssön, ahhoz jobb a kevés szó, mint a bő lé. Szóval, alakul. Jenő vasárnaponként mélyen a sebébe túr, hogy igazán fájjon, mert másként nem megy az emlékezés. Irma ugyanakkor fagyos gallyakat szedeget estére, de a meleghez az mindig kevés. Vizet forrósít, műanyag palackokat tölt, kettesével rakja lábhoz. Hajnalra persze mind langyosra hűl, négy órakor vacogva ébred, és milyen jó, hogy így van. Hogy felébredt. Minden rokona hajnalban halt meg, olyankor dermed bele a lélek abba a másik világba. Így vagyunk. Átfedi egymást írás és valóság. Sietni vele? Hová, miért? 

2017. január 3., kedd

Fát erdő nélkül

Olvasom, hogy a ma embere képtelen a csendre és fél egyedül lenni, vagyis mindez az én értelmezésemben: nem mer a maga mélysége fölé hajolni. Mitől fél? Attól-e, amit ott talál, vagy pedig inkább a feneketlen üresség riasztja? Utóbbit tudattalanul érzi, elfedni igyekszik, betakarózva a csorda melegével, mesterséges zajjal emelve falat maga és a szembenézés esélye közé. Ébredés után azonnal a távirányítón matat, még meg sem fő a kávé, még föl sem ébredt teljesen, máris kívül kerül önmagán, az éjszakai álomból egyenest a rideg külvilág forgatagába veti magát. Gondolkodásra így semmi szüksége, készen tálalva a napi csámcsogni való. És estig tart hírek, reklámok, szenzációk, rémhírek formájában. Befolyik az álomba is, mert a tévé automatikus kikapcsolásra állítva, a vélt elalvásidőn túlra időzítve. Nehogy gondolkodni kelljen. ... és így lassan már nem is lesz mivel. Csakhogy ez általánosítás, egyénekre bontva már jóval árnyaltabb a kép. Az általánosításokat ismételgető szónoklat célja pontosan az, hogy az adott általánosítás tartalma felé lökje a gondolkodási képességét vesztett embert. Mit lehet tenni, ilyen az élet és azt hiszi, hogy csatornát vált, amikor megnyom egy másik gombot. Pedig nem is.

2017. január 1., vasárnap

Vidámkodás motyogós tevékenység idejére

Értem én a petárdázókat (fenéket értem, soha nem is fogom, csendpárti lévén örök életemben), csak mostanában itt valami nagyon nincsen rendben. Ugyanis az egész ünnepi éjszaka ideje alatt egy szál nevetést sem hallottam a durrogások közben! Utóbb kinéztem, gyanúsnak tűnt ez. Aztán még többször kinéztem az ablakon, ha hangos, kutyafül-nyomorító emberek jöttek. Nem emberek, és éppen ez a furcsa: csak egy-egy magányos petárdadobáló ment el az ablakok alatt. Szilveszterkor, újév éjszakáján! Egyedül. Ment és dobált. Csend előtte, csend utána. Hm. Hm. Hajnalban, aludni képtelenül, hímeztem egy macskát kékkel, és egy kék rózsát aranyszín levelekkel. Közben meghallgattam néhány Tömörkény-elbeszélést. Vidámat is. Vidámakat, amik mélyén csendesen húzódó, végtelen szomorúság is lapul. Mint az igazán elszabaduló nevetés alján, hogy múltával sírni kezd az ember. Maga sem érti, hogy miért, csak nagyon. Ajánlom, nem hosszú: