2017. január 1., vasárnap

Vidámkodás motyogós tevékenység idejére

Értem én a petárdázókat (fenéket értem, soha nem is fogom, csendpárti lévén örök életemben), csak mostanában itt valami nagyon nincsen rendben. Ugyanis az egész ünnepi éjszaka ideje alatt egy szál nevetést sem hallottam a durrogások közben! Utóbb kinéztem, gyanúsnak tűnt ez. Aztán még többször kinéztem az ablakon, ha hangos, kutyafül-nyomorító emberek jöttek. Nem emberek, és éppen ez a furcsa: csak egy-egy magányos petárdadobáló ment el az ablakok alatt. Szilveszterkor, újév éjszakáján! Egyedül. Ment és dobált. Csend előtte, csend utána. Hm. Hm. Hajnalban, aludni képtelenül, hímeztem egy macskát kékkel, és egy kék rózsát aranyszín levelekkel. Közben meghallgattam néhány Tömörkény-elbeszélést. Vidámat is. Vidámakat, amik mélyén csendesen húzódó, végtelen szomorúság is lapul. Mint az igazán elszabaduló nevetés alján, hogy múltával sírni kezd az ember. Maga sem érti, hogy miért, csak nagyon. Ajánlom, nem hosszú:


Nincsenek megjegyzések: