2013. december 27., péntek

Amit egyszer a túlpartra átviszel

Szeretem a verseket, a legváratlanabb pillanatban hoznak a legképtelenebb hangulatba. Már-már visszatérítenek az íráshoz, pedig a fogadalom még nem járt le (a blogbejegyzés nem számít szószegésnek). Rendezgetem a begyűjtött életdarabkákat, olvasom mások vallomásait, formálom át megírhatóra, ami nem csak azt jelenti, hogy a személyeket rejtő állapotba hozom, annál azért sokkal többről van szó. Olvasom ezeket a "nyers" anyagokat, nagyjából egy évtized hozadékát. ... és akkor egy vers eszembe juttatja az egyik történet szereplőit, akik itt élnek a közelemben, és akik egymástól teljesen függetlenül mondták el nekem közös és titkos dolgaikat. Egybehangzik az egy forrású, de két külön ember szájából származó mese, és a különbség csak annyi, amennyit változtat a dolgokon az, hogy az egyiket férfi mesélte, a másikat nő. A vers juttatta eszembe, hogy vajon mire, merre változott a sorsuk, mit tett velük az idő múlása, a mindig változó folyó mélye vajon összekapcsolja-e még őket? Vagy pedig vége? Azt inkább ne tudjam meg, önzésből, mert nem illene a leírni szándékozott változathoz, akkor már nem lenne jó a történet. Eljutottak-e arra a pontra, hogy már egymás számára nincs mit mondaniuk, amikor már nem remeg a száj, amikor már nem ver gyorsabban a szívük? Olvasom a verset, és rájuk gondolok. Lehet, már csak bennem él a történetük, lehet, már csak én mosolygok visszamenőleg, és lehet, már nem is, nincs is titok - nem azért mert kiderült és vége, hanem csak egyszerűen azért, mert észrevétlen elmúlt a szerelem. Elsorvadt a túlsó parton. És a gondolatokat elindító vers lelőhelye: 





Nincsenek megjegyzések: