2013. december 27., péntek

Amit egyszer a túlpartra átviszel

Szeretem a verseket, a legváratlanabb pillanatban hoznak a legképtelenebb hangulatba. Már-már visszatérítenek az íráshoz, pedig a fogadalom még nem járt le (a blogbejegyzés nem számít szószegésnek). Rendezgetem a begyűjtött életdarabkákat, olvasom mások vallomásait, formálom át megírhatóra, ami nem csak azt jelenti, hogy a személyeket rejtő állapotba hozom, annál azért sokkal többről van szó. Olvasom ezeket a "nyers" anyagokat, nagyjából egy évtized hozadékát. ... és akkor egy vers eszembe juttatja az egyik történet szereplőit, akik itt élnek a közelemben, és akik egymástól teljesen függetlenül mondták el nekem közös és titkos dolgaikat. Egybehangzik az egy forrású, de két külön ember szájából származó mese, és a különbség csak annyi, amennyit változtat a dolgokon az, hogy az egyiket férfi mesélte, a másikat nő. A vers juttatta eszembe, hogy vajon mire, merre változott a sorsuk, mit tett velük az idő múlása, a mindig változó folyó mélye vajon összekapcsolja-e még őket? Vagy pedig vége? Azt inkább ne tudjam meg, önzésből, mert nem illene a leírni szándékozott változathoz, akkor már nem lenne jó a történet. Eljutottak-e arra a pontra, hogy már egymás számára nincs mit mondaniuk, amikor már nem remeg a száj, amikor már nem ver gyorsabban a szívük? Olvasom a verset, és rájuk gondolok. Lehet, már csak bennem él a történetük, lehet, már csak én mosolygok visszamenőleg, és lehet, már nem is, nincs is titok - nem azért mert kiderült és vége, hanem csak egyszerűen azért, mert észrevétlen elmúlt a szerelem. Elsorvadt a túlsó parton. És a gondolatokat elindító vers lelőhelye: 





2013. december 21., szombat

Már nem számít - árnylények

Nem, nem vagyok képes másmilyen lenni, és tudod, az a vicces - már nem is akarok megváltozni. Hasonlítani sem másokhoz, azokhoz, akikről te azt hiszed, hogy ők a tökéletesek. Menj, keresd akkor az ő társaságukat! Én csak ez vagyok, bár törölni kellene a "csak"-ot, mert nem is gondolom komolyan, hogy én "csak" ilyen lennék. Ennyi vagyok, magamhoz képest éppen elég sok. Honnét indultam, ahhoz képest. És ezt te ne becsüld le, mert megsértesz vele, lerombolod a sikerélményeimet. Igen. Hagyjuk inkább. Nekem úgy sem sikerül az idei bejgli, rágós marad a pulykasült, csomós - mint mindig - a paradicsommártás. Az sem biztos, hogy belefér az időbe a hajmosás, és hagymaszagot idézne az arcodhoz érő hajtincs. Nem számít. Ha más kell, azt másnál keresd. Vigyél el mindent, amit eddig nálam hagytál, ne kelljen minduntalan visszajárnod az elfelejtett dolgaidért. Nekem úgy sincs semmim nálad, soha nem is volt. A végtelenségig nem menekülhet senki, te sem, én sem. Most még saját magunk elől futunk. De látod, ismét ünnep közeleg, és nem lesz minden szembejövő idegen, akivel összetalálkozunk. Vajon fölismerjük-e majd egymást?