2012. február 17., péntek

Az örök tél előtt

Vacogtató hidegben ültünk nála, látszott a leheletünk. Kabátban főzte magának a teát, nekem a kávét,  arca fehérsége kivilágított a valóságból. Ő egyfolytában az én életem jövőbeli dolgairól rendelkezett. Végrendelkezett. Hogy jól gondoljam meg, mit érdemes és mit nem. Hogy mire szánjak  a lehető legkevesebbet az időmből és mire tékozoljam, pazaroljam gondolkodás nélkül. Magamban alig figyeltem rá: majd tudom én, gondoltam, mit okoskodik itt, miféle fölényérzet munkál benne! Mit képzel magáról, az én életem ... és így tovább, az egészséges gőgjével és magabiztosságával. A   konyhaablakán túl a tél kietlensége, az akkor minden szépség híján, halott-színekbe burkolt világ viselte bölcs közönnyel a lelassult idő vánszorgását. Biztonság, mondta, az jó, de az már a halál fészke. Mozdulatlanság, vég, tettem hozzá önkéntelenül. A boldogság a másik oldalon van, mondta erre ő. Hol, kérdeztem volna legközelebb, de már csak a gondolataimon keresztül válaszolt. 

2012. január 9., hétfő

Szabadnak lenni? Tartozni?

Mi a szabadságvágy? Jó kérdés. Időnként a magány szeretete, néha a félelem megnyilvánulása, nagyjából hangulatfüggő. Szabad vagy, ha már semmi sem okoz kínt, ha már az sem érdekel, hogy itt élsz, vagy máshol. Szabad vagy, ha mindegy: vele, vagy nélküle. Szabad vagy, ha kávé helyett gyenge teát kapsz, de az sem érdekel, megiszod szó nélkül. Szabad vagy, ha már nem akarsz mindenáron mindent elmondani - leírni sem. Szabad vagy, ha nem nyomaszt a négy fal köze, vagy ha teljesen elhagy az életösztön. A mindenáron szabadnak lenni vágya egyszerűen csak félelem a tartozástól. Utóbbi sokkal nehezebb, mint elérni az előző állapotot.